Török János Mezőtúr, 1932. július 11. – Pécs, 1996. szeptember 13.
Török János 1932. július 11-én született Mezőtúron. 1951 és 1956 között a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítőszobrász szakának kerámia tagozatán tanult; mesterei Gádor István, Borsos Miklós és Lőrincz István voltak. Borsos Miklós és Gádor István végzett tanítványaként került 1956-ban az Iparművészeti Főiskoláról az éppen újraéledő pécsi Zsolnay gyárba. A számára kínálkozó lehetőségek közül a porcelán étkészletek tervezése helyett a figurális kerámia mintázását választotta, ami végigkísérte négy évtizedes munkásságát.
1956-tól 1992-ig a Zsolnay Porcelángyár tervezője, 1972-től művészeti vezetője volt. Évekig Török János volt a gyár művészeti vezetője, de saját bevallása szerint nem volt alkalmas erre a feladatra: nem tudott diplomatikus és elnéző lenni, ha valami nem tetszett, és az adminisztráció is fárasztotta. Tervezői és alkotói munkáját mindvégig párhuzamosan végezte, és a gyárban rejlő lehetőségeket következetesen a figurális plasztika szolgálatába állította.
Török János is a Zsolnay-gyárban kezdte pályafutását 1956-ban, és itt került közelebbi ismeretségbe az eozinnal is. Az eozinmáz – a Zsolnay Vilmos és Wartha Vince által kifejlesztett fátyolos fényű, fémes kerámiamáz – alkotói eszközévé vált, és kisplasztikáinak meghatározó anyaga lett. Sok eozinmázas kisplasztikát és plakettet készített, mint például a Hárfázó, a Gondolkodó, a Házaspár, az Anya gyermekével és a Furulyázó. A korai természethű felfogást 1960-tól elvont formálás váltotta fel. A hetvenes évektől szobrait humoros, karikírozó ábrázolás jellemezte. A figurális plasztikák mellett gyári tervezőként érmeket, nagyméretű dísztárgyakat és emléktárgyakat is tervezett.
Török János munkájának nyomait nemcsak közgyűjteményekben, hanem köztereken is megtalálhatjuk: ilyen a pécsi díszkút, a harkányi pirogránit díszítette szökőkút, valamint a pécsi Orvostudományi Egyetem kerámia faliképe. Részt vett műveivel Firenzében, Erfurtban, Ankarában és Isztambulban rendezett kerámia-kiállításokon. 1969-ben, 1970-ben, 1973-ban és 1974-ben részt vett a Siklósi Kerámia Alkotótelep munkájában, 1981-ben a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió ösztöndíjasaként dolgozott.
Kiállításai közül kiemelkedik az 1963-as és 1972-es pécsi egyéni tárlat, az 1991-es mohácsi és az 1993-as belgiumi, torhout-i bemutató. Csoportos kiállításokon 1959-től szerepelt: az Országos Kerámia Biennálén Pécsett 1968-tól rendszeresen jelen volt, emellett részt vett a Nemzetközi Kerámia Versenyeken Faenzában, a Szocialista Országok Iparművészeti Quadriennáléján Erfurtban, az Országos Szilikátipari Formatervezési Triennálén Kecskeméten, a Kerámia Biennálén Hódmezővásárhelyen, a Zsolnay gyár meisseni kiállításán, valamint a Duna Galériában rendezett „A Zsolnay gyár tervezői” tárlaton Budapesten.
Díjai közül kiemelkedik az 1962-es, 1963-as és 1964-es Az Év legszebb terméke díj, az 1974-es I. Országos Kerámia Kiállítás első díja Pécsett, az 1981-es Budapesti Nemzetközi Vásár ezüstérme asztali porcelánkészletéért, valamint az 1986-os SZOT-díj. Művei közgyűjteményekben találhatók: az Iparművészeti Múzeumban Budapesten, a Janus Pannonius Múzeumban Pécsett, a Kerámia Alkotótelep gyűjteményében Siklóson, a Nemzetközi Kerámia Stúdió gyűjteményében Kecskeméten és a Zsolnay gyár múzeumában Pécsett. A mezőtúri születésű keramikust a magyar kerámiaszobrászat legnagyobbjai között tartják számon. Mindig is mezőtúrinak vallotta magát, mint ahogy a település is büszke volt elszármazott fiára. 1996-ban, halálát követően emlékkiállítással búcsúztak tőle a pécsi Művészetek Házában.
