Kecskemét, 1925 – Budapest, 2021
Balogh Ervin festőművész a 20. századi magyar képzőművészet egyik sajátos hangú alkotója, akinek pályája szokatlan úton indult: nem a képzőművészeti főiskolán, hanem a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdett tanulmányokat, ahol 1943 és 1946 között mérnöki képzésben vett részt. A festészet iránti vonzalma azonban hamarabb bizonyult meghatározónak az életében, mint a mérnöki hivatás: 1950 és 1956 között a Honvéd Tisztiház Képzőművészeti Stúdiójában folytatta tanulmányait, ahol mestere Szalatnyay József volt. Ettől az időszaktól számítható igazi pályakezdése a képzőművészetben.
1955-től kiállító művészként tartják számon – első csoportos bemutatkozása a Fiatal Művészek I. Országos Tárlatán, illetve a Műcsarnokban rendezett 6. Magyar Képzőművészeti kiállításon volt. 1956-tól szabadfoglalkozású festőként dolgozott, és rövidesen tagja lett a Szinyei Alkotóközösségnek, amelynek 1961-ig volt tagja, majd a Tálentum Társaságnak és a Magyar Festők Társaságának egészen 1999-ig.
Alkotói pályáját három jól elkülöníthető korszakra szokás osztani. Az első szakaszt impresszionisztikus látásmód és könnyed ecsetkezelés jellemezte – ennek a periódusnak a termékei azok a vibráló, fénnyel telített tájképek és csendéletek, amelyekre legtöbbször a megkapó természetközeliség és a szín iránti érzékenység nyomja rá a bélyegét. Ezt követte egy expresszív-szürreális korszak, amelynek városképei – szelíd, déli hangulatú, egy-egy hangsúlyos motívummal megkomponált jelenetek – még a kilencvenes évek munkáiban is visszatérnek. Festői útja végül a ritmikus szín- és formakompozíciók irányába mutatott, ahol a kollázskészítés tapasztalata is szerepet játszott eszközeinek fokozatos egyszerűsödésében. Különös egyéni színvilága az összekötő kapocs az egyes korszakok között: ez az összetéveszthetetlen kromatikus érzékenység mindhárom periódusban jelen van, és Balogh Ervin festészetének egyik legjellemzőbb vonása.
Tájképei között különleges helyet foglal el a Balaton-vidék, amelyet vissza-visszatérően választott festői témájának. A balatoni fény sajátos kezelése miatt alkotásait olykor Egry József fénnyel telített képeihez hasonlítják – ez az összevetés, bár ő egészen más festői eszközökkel dolgozott, az érzékeny természetmegfigyelés és az atmoszférateremtés rokonságát mutatja.
Egyéni kiállításai jól mutatják munkásságának széleskörű hazai jelenlétét: Budapesten a Csók Galériában (1966), a Derkovits Teremben (1988), a Csontváry Teremben (1991) és a Hidegkúti Kisgalériában (1994) is szerepelt, vidéken Egerben, Miskolcon, Szombathelyen, Veszprémben, Szegeden, Nagykanizsán, Tapolcán és Balatonalmádin rendezett egyéni tárlatot. Csoportos kiállításain rendszeresen szerepelt a Műcsarnokban, a Vigadó Galériában, emellett külföldön Tokióban (1974), New Yorkban, Lengyelországban, Németországban, valamint a franciaországi Épernében és Sedanban is bemutatkozott.
Alkotásai bekerültek a legjelentősebb hazai közgyűjteményekbe: a Magyar Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban, a Fővárosi Képtárban, a Hadtörténeti Múzeumban, a debreceni Déri Múzeumban és a Vízügyi Múzeumban egyaránt megtalálhatók munkái.
Szakmai elismerései közül kiemelendő az 1974-es II. díj a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége és a fegyveres erők közös pályázatán, az 1975-ös Kulturális Minisztérium díja, az 1978-as és 1985-ös I. díj, az 1984-es, 1987-es és 1989-es különdíjak, valamint az 1993-as II. Balatoni Tárlat különdíja. Balogh Ervin 2021. március 24-én hunyt el Budapesten, életének 96. évében.
