Benkő László festő, iparművész és tanár munkássága a 20. századi magyar képzőművészet és iparművészet határán helyezkedik el: festői szemlélete a nagybányai hagyományokhoz kötődik, alkotói technikái mégis széles spektrumot ölelnek fel a tűzzománctól a mozaikon át a bőrdomborításig. Pályája szülővárosához, Szombathelyhez és a Dunántúl szellemi köréhez kötődik egész életén át.
Tanulmányait a szombathelyi Derkovits Körben kezdte, ahol Burány Nándor és Radnóti Kovács Árpád irányítása alatt sajátította el a festészet alapjait. Ez az indulás meghatározó maradt számára: a nagybányai iskola szellemiségét, a természet közvetlen, élményalapú megfigyelését és a hagyományos festői értékek iránti elkötelezettséget egész életútján megőrizte. Főiskolai diplomáját jóval később, 1966 és 1971 között szerezte meg a Magyar Iparművészeti Főiskola formatervezési szakán, ahol Eigel István volt a festőmestere. Ez a kettős – hagyományos festői és modern iparművészeti – képzés jellemzi egész alkotói szemléletét.
Diplomájának megszerzése előtt és után is aktívan dolgozott a Dunántúli iparban: 1976-ig a Savaria Cipőgyár tervezőjeként tevékenykedett. 1976-tól 1986-ig a Könnyűipari Műszaki Főiskolán oktatott ipari formatervezést, ezzel hosszú éveken át a felsőoktatás részese is volt. Pedagógiai munkája és tervezői tevékenysége mellett festőként és iparművészként is következetesen alkotott.
Festményein hazai és külföldi tájakat, emberi alakokat jelenített meg, mindig a nagybányai szellemiséget követve: a természet közvetlen megfigyelésének élménye, a szín és a fény érzékeny kezelése határozza meg képeit. Emellett dekoratív kompozíciókat is készített tűzzománc, mozaik és bőrdomborítás technikájával. Tűzzománcmunkái közül kiemelendők a Búcsú, Egervölgy és Sárvár templomaiban elhelyezett alkotásai, amelyek köztereken is megőrzik jelenlétét.
Egyéni kiállításai szombathelyhez kötődnek elsősorban: 1976-ban, 1979-ben és 1986-ban a Derkovits Teremben mutatkozott be szülővárosában, 1981-ben a budapesti Derkovits Teremben, 1991-ben a szombathelyi Médium Galériában, 1995-ben a celldömölki Kemenesaljai Művelődési Központban. Csoportos kiállításokon rendszeresen szerepelt mind hazai, mind külföldi helyszíneken.
Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1964-ben A könnyűipar legszebb terméke díjat kapta, 1973 és 1978 között hét pályázati díjat nyert el, 1975-ben és 1978-ban az Iparművészeti Tanács nívódíját kapta, 1980-ban és 1984-ben a Művelődési Minisztérium nívódíját vehette át, 1993-ban pedig a szombathelyi Karácsonyi Tárlat díjában részesült. Alkotásait a budapesti Iparművészeti Múzeum, a szlovéniai Lendava Galéria és a Szombathelyi Képtár egyaránt őrzi.
