Drasche – Kőbányai Porcelángyár
Budapest, 1838 – 1992.
A Drasche téglagyár az 1838-as pesti árvízkatasztrófa miatt jött létre. Pest városa Aloys Miesbachot – egy Bécs melletti téglagyár tulajdonosát – bízta meg egy téglagyár felállításával, és Pest szabad királyi város 1838. június 9-én kötött szerződés keretében átengedett egy 52 holdnyi területet a Rákosfolyó környékén. A törzsgyár, amelyet ekkor alapítottak a Jászberényi úton, különböző formában 1992-ig működött. A kőbányai gyár vezetését Miesbach unokaöccsére, Drasche Henrikre bízta.
A termelés 1846-ban indult meg, és 1908-ig kizárólag tégla, tetőcserép és keramit útburkoló kockákat gyártottak. A kiegyezés után Drasche Henrik téglagyárait, bányáit és ingatlanait 1868-ban megvásárolta a Hitelbank, és új részvénytársaság alakult, amelynek neve Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten lett. A Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten vállalat a fajansz- és porcelángyárat 1908-ban hozta létre a megvásárolt Őrley-féle téglagyár helyén. Schwartz Márton, a Zsolnay gyárból érkezett szakember vezetése mellett szélesítették tevékenységüket fajansz és porcelán díszműáru készítésével, olyan tehetséges művészekkel együttműködve, mint például Gádor István.
Az 1920-as években ismét leállt, és csak 1936-ban indult újra a díszműáruk gyártása. A második világháború idején, 1941-től a samott gyár és a porcelángyár hadiüzem lett. 1944. július 15-én a szemben lévő Rákos pályaudvarnak szánt bombatámadás érte a gyárat, amelynek 16 dolgozó esett áldozatul, és elpusztult az akkori padlólap- és samottgyár, valamint a negyedik kemence. A háború után a munka 1945. január 15-én, a gyártás április 20-án indult meg újra.
A Kőszénbánya és Téglagyár Társulat államosításakor különvált a porcelángyár Drasche Porcelángyár Nemzeti Vállalat néven. A háború után újrainduló gyár különféle át-, szét-, össze- és visszaszervezések után 1951-ben Kőbányai Porcelángyár néven született újjá, majd 1954-ben egy valóban Kőbányán, a Liget utcában lévő gyáregység beolvadásával kezdhette meg ismét a díszműáru-készítést, és ezzel egyidejűleg alig 15 éven át tartó tündöklését. Ekkor sorakoztak fel a korszak porcelántervező nagyjai, és alkották újszerű, stilizált és modernista porcelán szobraikat, amelyek máig csodálatot keltenek ötletességükkel és szellemességükkel. Sok és mindenféle kisplasztika született, köztük Veress Miklós, Torma Istvánné és Ősz Szabó Antónia egyedi hangvételű darabjai.
A gyár profilja műszaki porcelán, edény- és díszműporcelán lett. Az edény- és díszműporcelán gyártást fokozatosan megszüntették, és a profil kizárólag műszaki porcelán lett. Később a nagyfeszültségű porcelángyártás a Pécsi Porcelángyárhoz került, a sajtolt kis- és középfeszültségű porcelán szigetelők gyártása maradt a Kőbányai Porcelángyárban.
1951 után a Drasche név nem élt tovább: minden korabeli és mai szakértői dokumentum Kőbányai Porcelángyárat említ, a köznyelvi „Drasche” megnevezés nem pontos. Mindazonáltal a gyár köznépi emlékezetben mindmáig Drasche-ként él, és az 1950–60-as évek modernista kisplasztikái – köztük a kék festésű anya-lánya szobor – a magyar iparművészet egyik legkedveltebb és leggyűjtöttebb tárgytípusává váltak. A Drasche–Kőbányai Porcelángyár több mint másfél évszázados történetével a magyar kerámia- és porcelángyártás egyik meghatározó fejezetét írta, amelynek öröksége a közgyűjteményekben és a magánkézen lévő darabokban egyaránt elevenen él.
