Kovács Éva Orsolya 1938. május 1-jén született Nyírcsaholyban, pedagógus szülők gyermekeként, hat testvér közül egyetlen lányként.Középiskolai tanulmányait Debrecenben végezte, és kezdetben orvosi pályára készült, művészi tehetsége azonban hamar nyilvánvalóvá vált családja és környezete számára. Érettségi után jelentkezett a Magyar Iparművészeti Főiskolára, ahová elsőre felvételt nyert; eredetileg szobrásznak vagy üvegtervezőnek készült, ám miután megismerkedett a kerámiával, ez mellett döntött. 1956 és 1962 között tanult a főiskolán, mesterei Csekovszky Árpád és Borsos Miklós voltak.
A diploma megszerzése után tervező iparművészként kezdte pályáját a Gránitgyárban, ahol korongozott edényeket és étkészleteket tervezett, majd 1966-ban otthagyta a gyárat, hogy önálló alkotóművészként dolgozzon tovább. Több mint egy évtizeden át kisszériás edénykészleteket készített, formákkal, anyagokkal és mázakkal kísérletezve; munkáit ekkoriban a Képcsarnok Vállalat és az Idea Iparművészeti Vállalat forgalmazta.
Pályájának fordulópontja 1979-re tehető, amikor figurális kerámiáival berobbant a köztudatba, és rövid időn belül országos, majd nemzetközi ismertségre és páratlan népszerűségre tett szert.Jellegzetes stílusát a matt fehér máz, valamint az azon megjelenő finom kék, barna és rózsaszín alámázfestés határozta meg. Csaknem két évtizeden át gyakorlatilag folyamatosan volt látható valahol önálló kiállítása, alkotásai – mesébe illő, idilli hangvételű, gyakran táncos vagy anya-gyermek témájú figurák – pedig szinte kivétel nélkül vevőre találtak.
Munkáival számos hazai és nemzetközi tárlaton szerepelt: részt vett a pécsi Országos Kerámia Biennálékon (1968, 1972, 1978), a budapesti Műcsarnok Edénykultúra kiállításán (1972), a Siklósi Kerámia Szimpozionon, az 1973-as torontói Iparművészeti Világkiállításon, valamint olaszországi és NDK-beli nemzetközi kerámiarendezvényeken (Gualdo-Tadino, 1983; Römhild, 1984; Castelli, 1986), és több alkalommal a Szentendrei Képtárban is.Munkái ma megtalálhatók többek között a tápiószelei Blaskovich Múzeumban, a veszprémi Csikász Galériában, a Miskolci Galériában, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban és a simontornyai Vármúzeumban.
Rendkívüli népszerűsége ellenére pályafutása során nem kapott hivatalos szakmai kitüntetést – sem Kossuth-, sem Munkácsy-díjat –, és a média is viszonylag keveset foglalkozott vele; ezt azonban nem bánta, hiszen számára a legnagyobb elismerést az jelentette, hogy alkotásait az egész országban ismerték és szerették. Idősebb korában egyre kevesebb felkérést vállalt, mindennapjait visszavonultan élte. Rövid betegség után, 2017. május 23-án hunyt el Békéscsabán.Életműve a 20. századi magyar figurális kerámiaművészet egyik legnépszerűbb és legszélesebb körben ismert fejezete.
