Nagy Gyula festőművész Várpalota szülötte és egyik legikonikusabb alakja, akinek rövid, mindössze 44 évet felölelő élete ellenére közel négyszáz alkotást számláló, jelentős életmű maradt az utókorra. Tehetségét már gyermekkorában felfedezte Benkő Béla evangélikus rajztanára, aki továbbtanulásra bátorította a fiatal Gyulát. Innen indult el az a pálya, amely a várpalotai elemi iskolától a budapesti Képzőművészeti Főiskoláig, majd a firenzei akadémiáig ívelt.
A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Burghardt Rezső és Szőnyi István tanítványa volt. Tehetségét hamarosan ösztöndíj is jutalmazta: 1942–1943-ban a firenzei akadémián tanulhatott, ahol mesterei Primo Conti és Felice Carena voltak. Az itáliai tartózkodás döntő hatást gyakorolt festői szemléletére: palettája gazdagodott, az okkerek, téglabarnák, vörösek és zöldek felerősödtek képein, s a hangulatok könnyed eleganciája, a fény kiemelt szerepe ettől fogva végig jelen van életművében. Firenzei évei során 1942. június 27-én magyar leventeként megnyerte a firenzei festészeti versenyt, Zöld ruhás nő című alkotásával pedig Firenze város festészeti aranyérmét is elnyerte.
Hazatérve az 1940-es évek végétől kibontakozó festői munkásságát egy meghatározó megbízás is keretezi: 1949 és 1952 között a Bányász Szakszervezet székháza számára képsorozatot festett a bányászok életéről, amely a korszak egyik legterjedelmesebb tematikus vállalkozása volt a részéről. 1954-től ismét szülővárosában, Várpalotán élt, ahol részt vett a helyi képzőélet szervezésében is: ekkor alakult meg a várpalotai rajziskola és alkotókör, amelynek Nagy Gyula Mórocz Miklós festőművész mellett oktatója volt.
Pályájának középpontjában az életkép, az arckép és a tájkép állt. A nyári hónapokat rendszeresen Alsóörsön töltötte, ahol a Balaton lett festészetének egyik legfőbb ihletője. Az olasz táj vonzása sem hagyta el: 1956 után többször visszatért Itáliába, s 1963-ban és 1965-ben Firenzében is kiállított. Csoportos tárlatokon 1947-től szerepelt, többek között a Nemzeti Szalonban, 1952-től pedig rendszeresen jelen volt a nagy országos kiállításokon. 1956-ban gyűjteményes kiállítása nyílt a Csók Galériában. Alkotói pályájának érett korszakát jelzi, hogy 1964-ben Egry József-díjat kapott, amely a hazai képzőművészet egyik neves szakmai elismerése.
Élete fő művének az Élet madarai című festményt tartotta. 1966. március 19-én hunyt el Várpalotán, 44 évesen – ekkor, amikor sokan még csak éppen elkezdik művészi karrierjüket, ő már érett, koherens életművet mondhatott magáénak. Alkotásait közintézmények sora őrzi. Várpalota utcát és 1986-ban városi galériát nevezett el róla, 2006-ban pedig Lovason megalakult a Nagy Gyula Művészeti Alapítvány. Születésének centenáriumán, 2022-ben nagyszabású emlékkiállítással tisztelgett előtte szülővárosa a Thury-vár Márványtermében.
