Zsolnay Porcelángyár Pécs, 1853 –
A Zsolnay-gyár története 1851-re nyúlik vissza: ebben az évben vette meg idősebb Zsolnay Miklós az első telket Pécsett, rajta a téglaégetővel és agyagbányával, miután Ignác fia egy évet töltött Lukafán, hogy elsajátítsa az agyagáruk gyártását. 1853-ban megkezdődött a gyártás, az engedéllyel működő gyárat Zsolnay Miklós 1853. április 25-én íratta át fia, Zsolnay Ignác nevére. Ignác azonban nem bizonyult alkalmas vezetőnek, és Vilmos előbb kölcsönnel segítette, majd csendestársként lépett be az üzletbe, hogy kisegítse testvérét. Egy év elteltével Ignác elhagyta az országot, így Vilmosra maradt a vállalkozás. Zsolnay Vilmos harminchét évesen, képzettség és szaktudás nélkül vette át a kis üzem vezetését 1865-ben.
Ahhoz, hogy fejleszteni tudja a gyárat, Vilmos kutatni kezdett, megfelelő alapanyagokat keresett, vegyészeti tanulmányokat is folytatott, emellett külföldről, főleg német nyelvterületről hívott szakembereket. 1868-ban bejegyeztette új vállalatát Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló Anyagáruk néven. Az 1873-as bécsi világkiállításon bronzéremmel és oklevéllel jutalmazták, Vilmos megkapta a Ferenc József-rendet is. A vállalkozás családi jellegét mutatja, hogy Vilmos lányai, Teréz és Júlia tervezőként dolgoztak: tőlük származnak az 1870-es és 1880-as évek perzsa és magyaros motívumai.
Az 1878-as párizsi világkiállítás hozta meg Zsolnay Vilmos számára a nemzetközi sikert: az ott bemutatott találmányával, a magas tüzű mázzal díszített porcelánfajanssszal elnyerte a kiállítás aranyérmét, és a francia kormánytól megkapta a Becsületrendet. Az évtized végén kezdtek el épületkerámiákat is gyártani, az alkalmazottak létszáma folyamatosan növekedett: 1882-ben már 460-an dolgoztak a gyárban. Az 1880-as évek elején vezették be a pirogránitot, amelyet számos szecessziós épület díszítésére használtak.
A gyár másik meghatározó találmánya az eozinmáz. Zsolnay Vilmos Wartha Vince és Petrik Lajos kísérleti eredményei alapján az 1890-es években kísérletezték ki saját lüsztertechnikájukat, az úgynevezett eozint. Az eozint az 1891-es Budapesti Agyagipari Tárlaton mutatták be, és a szecessziós dísztárgyak jellemző bevonatává vált. A kor legjelesebb építészei szívesen dolgoztak a Zsolnay-cserépekkel: a Steindl Imre, Lechner Ödön, Lajta Béla és Schulek Frigyes tervezte épületeken ma is csillognak az egykori Zsolnay-cserepek. A gyár termékeit Ausztriától Angliáig, Amerikától Japánig keresték, és a világ számos múzeumának és magángyűjteményének értékes darabjai közé tartoznak.
Az első világháború alatt az építészeti kerámiagyártás szinte teljesen megszűnt, helyette főként elektromos szigetelőket gyártottak. A háború utáni válság és a nyersanyagforrások elvesztése az üzemet is rosszul érintette. A fennmaradás kulcsa a porcelánra átállás volt: a porcelánszigetelők mellett az étkezési porcelánedények gyártását is megkezdték. A gyár túlélte mindkét világháborút, és 1948-ig a Zsolnay család tulajdonában maradt, amikor is államosították. Az első ötéves terv idején főleg ipari porcelánt gyártott az akkori nevén Pécsi „Zsolnay” Porcelángyár Nemzeti Vállalat. A Zsolnay nevet és márkát a gyár 1974-től Mattyasovszky-Zsolnay Margittal történt megállapodás alapján használta ismét.
A kétezres években a rossz anyagi helyzetben lévő gyár több tulajdonosváltáson esett át, végül 2013-ban Bachar Najari szerezte meg. A Zsolnay Kulturális Negyed területén megnyílt több kiállítás, ide költözött a Bóbita Bábszínház, a Pécsi Galéria és a Pécsi Tudományegyetem több tanszéke, valamint látványmanufaktúrát, planetáriumot és vendégházat is kialakítottak. 2014. május 16-án a hungarikumok listájára is felkerült a Zsolnay Negyed. A Zsolnay Porcelángyár több mint 170 éves történetével a magyar iparművészet és a nemzetközi kerámiatörténet egyik legjelentősebb fejezete.
